Gyermeki tanulási kedv és a belső motiváció: hogyan születik meg, és hogyan tartható fenn?

A tanításban vannak olyan csendes pillanatok, amelyek elsőre talán jelentéktelennek tűnnek, mégis képesek megmutatni a tanulás lényegét. Nem harsányak, nem látványosak, de mélyen megérintenek. A minap éppen egy ilyen pillanatot éltem át. Az óra végén egy kisfiú kíváncsian megkérdezte, hogy hogyan mondjuk németül azt, hogy „izgatott”.
Válaszoltam neki,majd néhány másodpercnyi csend után felcsillant a szeme, elmosolyodott, és mindenféle megfontolás nélkül azt mondta: „Ich bin aufgeregt auf die nächste Stunde.” ( Izgatottan várom a következő óránkat.)
És bár ez csak egy rövid mondat volt, mégis úgy éreztem, magába sűríti mindazt, amit a tanulásról gondolok. Ez a gyermek nem jutalomért mondta ezt, nem elvárásból, hanem egy jó érzésből, amely összekapcsolódott az aznapi és azelőtti óráinkkal. Nagy pillanat volt ez, mert ez a mondat igazából, a belső motiváció megszületésének a  pillanata volt….

A motiváció valójában nem bonyolult fogalom. Egyszerűen elmagyarázva: a motiváció egy belső mozdulat egy jó irányba, valamilyen pozitívnak érzett állapot felé. A tanulási motiváció pedig ennek egy különleges formája: a gyermeknek szándékában áll valamennyire fejlődni, megérteni valamit, megcsinálni valamit, mert ezzel közelebb kerül egy vágyott érzéshez – a sikerhez, a megnyugváshoz, a kompetenciához , vagy ahhoz az örömhöz, amelyet a tanulás adhat neki.

Két féle motiváció létezik:

A külső motiváció, ami magába foglalja a jutalmat, a dicséretet, az elvárást…, ezek a külső tényezők rövid ideig működtetheti a tanulást, de nem építenek benne mély gyökeret.

A belső motiváció ezzel szemben akkor születik meg, amikor maga a tevékenység válik a gyermeknek jó élménnyé. Amikor a gyermek nem azért tanul, mert kell, mert valaki elvárja tőle, hanem mert egyszerűen jó neki tanulni. Mert érdekli az adott téma, mert szeretné fejleszteni a tudását egy bizonyos területen, vagy mert élvezetesnek, szórakoztatónak találja azt, amivel éppen foglalkozik. A belső motiváció az, ami hosszú távon is képes fenntartani a tanulási kedvet, mert a hajtóereje belülről érkezik, nem kívülről.

A belső motiváció három olyan alapélményből nő ki, amelyek finoman, mégis meghatározóan hatnak. Az első az autonómia élménye: amikor a gyermek érzi, hogy alakítója lehet annak, ami vele történik. Nem nagy dolgokra kell gondolni, hanem arra, hogy választhat a kártyák közül, kitalálhat egy szabályt, eldöntheti, hogyan szeretné kezdeni a feladatot. Ezek az apró lehetőségek belül azt üzenik neki: „Fontos vagy. Beleszólhatsz. Számít a véleményed.” És amikor ezt érzi, a tanulás már nem külső kényszer többé, hanem belső mozdulat.

A második élmény a kompetencia: az az érzés, hogy „meg tudom csinálni”. Az agyunk úgy működik, hogy gyakori, apró sikerélményeket igényel. A gyerekek idegrendszere különösen érzékeny erre: nekik 2–3 percenként szükségük van egy kis „igen, sikerült!” jelzésre ahhoz, hogy fennmaradjon a motivációjuk. Ez nem túlzás, és nem is „túlzásba vitt dicséret”. Ez biológiai ritmus. Egy ADHD-s kisfiúval például soha nem egyszerűen „leülünk és olvasunk”. Ha így tennénk, a figyelme szétesne, a teste tiltakozna, a motivációja pillanatok alatt elillanna. Helyette szókártyákat szórunk szét a földre, ő fut, ugrik, megkeresi a megfelelőt, felolvassa, és már rohan is a következőért. És minden két-három percben átél valami apró sikert: „Megtaláltam. Tudtam. Sikerült.” Ezek a mikro-sikerélmények tartják életben az érdeklődését és építik a belső magabiztosságát. A diszgráfiás gyermeknél ugyanez történik, csak más formában. Neki az írás gyakran feszültségforrás, mert a betűk nem mindig úgy jelennek meg a papíron, ahogyan szeretné. Ha rögtön a füzetbe kezdenénk, már az első pillanatban elveszíthetné a kedvét. Ezért a sikerélmények útját sok kicsi lépésből építjük fel: először a levegőbe rajzolja a betű formáját, aztán egy homokos tálcába, majd egy nagy papírra színes ceruzával. Minden lépés egy pici győzelem. Mire a tényleges íráshoz érünk, a szorongását felváltja az önbizalom, és már nem egy nagy feladatot lát maga előtt, hanem sok apró sikerből összeálló ösvényt.

A harmadik alapélmény a kapcsolódás. A tanulás nem a fejben kezdődik, hanem az érzelmekben. A gyerekek arra reagálnak, hogyan nézünk rájuk, hogyan hallgatjuk meg őket, hogyan kísérjük őket a nehezebb pillanatokban. Ha érzik, hogy biztonságban vannak, hogy a hibázás nem veszély, hogy nem a teljesítményük számít, hanem ők maguk, akkor megnyílnak, kíváncsibbá válnak, és a tanulás természetesen indul el bennük. Ezért az első órák gyakran nálam nem a tananyagról szólnak, hanem arról, hogy megismerjük egymást a gyermekkel: beszélgetünk, játszunk, közösen választunk feladatokat, mert ez a kapcsolat teremti majd meg a talajt, amelyben a tudás gyökeret verhet.

És amikor ez a három élmény – az autonómia, a kompetencia és a kapcsolódás – összeér, akkor megszületik a belső motiváció. Csendesen, természetesen, erőlködés nélkül. És ilyenkor hangzanak el azok a mondatok, amelyekről tudjuk, hogy valami fontos történik: „Izgatottan várom a következő alkalmat.”

A kétnyelvű gyerekek számára mindez különösen nagy jelentőséggel bír. Ők nem csupán két nyelvet beszélnek, hanem két különböző nyelvi rendszer, hangzásvilág, szóalkotási mód és gondolkodási szerkezet között váltanak folyamatosan. Kívülről ez természetesnek tűnhet, belül azonban gyakran jár bizonytalansággal, feszültséggel és gyorsabb kimerüléssel. Több kétnyelvű gyermek mesélte már nekem: „Azért nem jelentkezem az órákon, mert mire eszembe jut a német szó, már késő.” Mások azt mondják: „Matekon lassabban számolok, mert közben lefordítom magamnak a számot magyarra, és vissza németre… és németül fordítva vannak a számok.”  
Mint látjuk ezek az élmények nem tudáshiányról szólnak, hanem a nyelvi váltás időigényéről. És amikor ezt a környezet nem érti, a gyermek könnyen frusztrálttá válik, és a belső motiváció visszahúzódik.

Éppen ezért náluk a három alappillér valójában a belső motiváció visszaépítésének kulcsa. Az autonómia segít oldani azt a belső nyomást, hogy „gyorsan kell válaszolnom”, mert amikor választhatnak, dönthetnek, vagy saját tempót kaphatnak, a hangsúly a részvételre kerül, nem a gyorsaságra. A kompetenciaélmény , a két-három percenként érkező apró siker, megmutatja nekik: „A tempóm lehet más, de a képességem ugyanaz.” Ez a felismerés elképesztően felszabadító számukra. A kapcsolódás pedig visszaadja a bátorságukat: amikor valaki kivárja a tempójukat, meghallgatja és nem sürgeti  őket, akkor megérkeznek egy olyan érzelmi térbe, ahol újra mernek hinni magukban. A kétnyelvű gyerekeknél a motiváció tehát nem csak tanulási kérdés, hanem érzelmi biztonság kérdése is. Ha megkapják az autonómiát, a kompetenciát és a kapcsolódást, akkor a belső motivációjuk újra kivirágzik, és a tanulás többé nem szorongást, hanem kíváncsiságot és örömet ébreszt bennük.

A belső motiváció tehát nem csoda és nem kiváltság. Minden gyermekben ott van, és akkor bontakozik ki igazán, ha megfelelő környezettel, biztonsággal, tisztelettel és sok apró sikerélménnyel öntözzük. Amikor ez megtörténik, a tanulás nem kötelesség lesz, hanem öröm, játék, kíváncsiság, bizalom. Pont úgy, ahogyan ennél a kisfiúnál, aki azon a csendes délutánon izgatottan várta a következő órát….